Kiút?

Mostani élethelyzetem kicsit furának érzem. Egy olyan helyzet, amiért "harcoltam", amit akartam, amit vágytam. Most mégis üresen kong körülöttem. Ideje lenne továbbállni …

Ám ilyenkor szokott csődött mondani a bölcsesség -mint jelen esetben is-, főleg ha az ember saját életéről van szó. Pedig minden bizonnyal nincs eldugva a megoldás. Sőt, szerintem már jópárszor rám is köszönt, de a nyilvánvalót a legnehezebb észrevenni. Pláne ha az ember nagy kérdésekre, nagy "problémákra" keresi a választ, megoldást, kiutat. Mert miért is lenne egyszerű egy összetettnek látszó "feladvány" megoldása? Hogyan lenne lehetséges az, hogy egy égig érő, mindent beárnyékoló falat egyetlen apró szökkenéssel át tudjunk ugrani?

"Egyszerűen" - mondanám bárki másnak mosolyogva. Voltaképpen magamnak is mondtam már, az elhatározás is volt már, hogy fellángolt, de valahogy mégis sikerül a falon koppannom -néha oly módon, hogy "szédülten" azt hiszem, átértem, de aztán jöhet a felismerés, hogy visszafelé megyek, vagy jó esetben csak egy helyben topogok.

Node, mivel ilyen összetett feladvánnyal van dolgunk, célszerű lehet ától cettig kivesézni; hátha az segít valamit. Bár igaz, hogy a sors, karma (ki, miben hisz, mi jelent neki egyáltalán bármit is) egy fene kifinomult jószág, így nem túl könnyű nyakon csípni, főleg ha az ember túlságosan nagy "zajt csap" miközben "vadászik" rá. Persze nem is lehetetlen, ha sikerül ráhangolódnunk.

Személy szerint szeretem visszaemlékezve felismerni, vagy újabban már megérezni, ahogy a látszólag akár jelentéktelennek tűnő események, találkozások, gondolatok rezdülései elszórják magvaikat, és szépen lassan nekiindulnak egy olyan fejlődési folyamatnak, ami során akár éveken át észrevétlenül cseperednek, erősödnek (sokszor persze gyorsabb, vagy nyilvánvalóbb a "lefolyás"), hogy aztán teljes erejükkel "ránk zúduljanak". Természetesen csakúgy, mint a fejlődésük, az érkezésük sem feltétlenül szembeötlő. Van, hogy visszatérnek a hatások, lágyan más mederbe terelik életünk, majd újabb körpályára indulnak, hogy a szükséges időben ismét ránk találjanak. Ugyanakkor -gondolom mondanom sem kell-, vannak az olyan következmények is, amelyek kérlelhetetlenül elénk állnak, és követelik tőlünk a döntést, cselekvést, így vagy úgy, de a felelőségvállalást mindazon tetteinkért, amellyekkel jelenlegi helyzetünket előidéztük.

Megesik persze, hogy ideig-óráig figyelmen kívül hagyhatjuk az elkerülhetetlent, halogathatjuk a döntést. A kérdés csak annyi, hogy jobban járunk-e úgy, vagy szerencsésebb lenne egyből szembenéznünk a következményekkel. Mert ahogy mondani szokás, ha menekülünk, tagadunk, nem vagyunk hajlandóak visszafogadni azokat az energiákat, amiket bizony mi magunk indítottunk útra, akkor a természet előbb utóbb kényszerlépéseket tesz, hogy helyreálljon a "rend".

Úgy hiszem, vannak olyan dolgok, amiknek meg kell történniük (vagy pontosabban, vannak olyan tapasztalatok, megélések, felismerések, amiknek a birtokába kell kerüljünk). Ugyanakkor nem hiszem, hogy egy előre megírt úton haladnánk, mert a szükségszerű tapasztalatok helye, ideje és mikéntje nincsen teljesen megírva.

"Dönthetünk" úgy, hogy a felismerés első pillanatától fogva törekszünk a változásra, vagy ugyebár várhatunk a cselekvéssel, hátha megoldódik a dolog magától (nos, idővel talán tényleg megoldódna "magától", csak abban ritkán van köszönet).

Semmibe vehetjük a vissza-visszatérő mementókat, amik figyelmeztetnek, hogy "hahó, valamit talán másképp kéne, hogy ne vágjon arcul mindig ugyanaz a helyzet, nem?", és emészthetjük magunkat, hogy így vagy úgy ver minket a sors, Isten/isten(ek), az élet. Figyelhetjük, ahogy egyre erőteljesebben vágnak elénk a következmények, míg végül, ha teljesen képtelenek vagyunk feldolgozni, feloldani jelenlegi helyzetünket, egy olyan krízishelyzetbe kerülünk, ami aztán egy újabb és hosszabb körpályára lódítja életünket, hogy a következő "találkozásnál" több tapasztalattal állhassunk szembe feladatunkkal. Igaz ilyenkor sokszor "mélyebbre" kerülünk korábbi "kiindulási helyzetünknél", hogy a nagyobb út alatt talán majd jobban "megerősödünk" és "felnövünk" a feladathoz.

És hogy hogyan jön ez az én helyzetemhez? Annyiban, hogy most egy ilyesmi "holtponton" veszteglek, amiből tudom, hogy ki kell lendítenem magam, mert ha nem, akkor bizony egy jókora pofon fog segíteni lendületet venni. Abban pedig már volt részem nem egyszer, remélem sikerült tanulnom belőle.

Ugyanakkor a jelek még nem ennyire vészjóslóak szerencsére. Egy kellemes nyugalmi helyzetben vagyok, de már elég ideje ahhoz, hogy félő, átcsap nemkívánatos "tespedtségbe". Beleeshetek abba a hibába, hogy azt hiszem, innentől már minden megy magától, jó a dolgom, működik minden, nekem meg csak tekernem kell a mókuskerékben.

De nem. Úgy látszik nem mozdulok. Se előre, se hátra. Ez felkelti bennem a gyanút, hogy valamit tenni kéne. Ha nem teszek, a mostani kényelmes "fészkem", "mentsváram" lassan ablaktalan börtönné válik körülöttem, aminek falait majd csak erőnek erejével, saját magamat is megtörve rombolhatom le.

S hogy miket fogok tenni az ügy érdekében, az majd idővel kiderül -számomra is. Egyelőre ez csak egy feljegyzés magamnak (meg talán másoknak is), emlékeztető, hogy nem árt résen lenni.

Legyünk gyorsabbak, szemfülesebbek a pofonoknál, úgy picit könnyebb :)

Hamarosan újra gombolyítok. Minden jót!

Karácsonyi hangulat …

[Egyrészt dezsavűm van, de ez most nem ide tartozik.] Szóval ma kilenc helyett hétre mentem melózni, mivel hétfőn egy -khm- kicsit elaludtam.

Utána kifogtam a nap egyik ügyfelét, így kb fél kilenctől délig másolgattam neki valami pályázati anyagot. Ez mondjuk nem is volt vészes, csak kicsit hisztis és bunkó volt a nő, de alapjába véve elviselhető a maga módján. Mindeközben karácsonyi őrület: naptár, most azonnal, dehát 2 perc alatt megvan, igen a másik negyvenet is mind két percig tart megcsinálni, szóval örüljön, ha holnap még megkapja. Kb ez ment kettőig.

Akkor viszont jött egy "kedves" néni, aki azt állította, hogy nálunk felejtette a pirosas színű pendrive-ját. Meg is találtam, igaz rózsaszínű volt.

Mondom neki: legyen szíves mondjon pár fájlnevet, ami rajta van.
Erre ő: többek között a nevem is
Mondom: jó, hogy hívják?
Hát nem fogom mindenki előtt kikiabálni!
Akkor menjünk oda a szélső géphez, és nézzük meg.

Pendrive-ot csatlakoztatom géphez, megnyitom.

Eközben ő kért volna magának helyet a többi ügyféltől, hogy odaférjen a monitorhoz, de ők is látták, hogy milyen bunkó, így azt mondva, hogy "Természetesen, parancsoljon!", odébbmentek vagy 5 centit :D

Mert ugye a nő kiharcolta magának, hogy miközben egy másik ügyfelet szolgáltam ki, foglalkozzak az ő pendrive-jával, mert siet. (Az ilyen bunkókat meg jobb elhajtani hamar, addig se rontják a levegőt...)

Szóval, mire kérdezhettem volna, hogy akkor mondja meg halkan a nevét, vagy néhány fájlnevet, kicsavarja a kezemből a monitort, csoda hogy nem tépte el a kábeleket, majd kiböfögi, hogy ezaz.

Köpni-nyelni nem tudtam, de inkább odaadtam neki, mert azon a határon voltam, hogy megütöm, meg már remegtem az idegtől, pedig akik ismernek, azok tanúsíthatják, hogy jóformán a megtestesült türelem vagyok.

Ezt meséltem kollégáknak, meg hogyha netán délután is bejönne, és megint egy pednrive-ot követelne, akkor nehogy adjanak neki, mielőtt bármit is mondana róla, mert az volt a gyanúm, hogy lehet, nem is a sajátját vitte el.

Node a móka itt még nem zárult le.

Nem egész egy óra múlva visszajön, odamegy a műszakvezetőhöz, és valamit nagyon magyaráz neki. Én inkább nem mentem a közelébe, mert megint felment a pumpa bennem.

Erre kiderült, hogy egyrészt, azt sérelmezte, hogy én nem azonosítottam őt, mielőtt odaadtam neki a pendrive-ot!!! Nem is tudom mit tehettem volna még azok után, hogy megnézte az összes fájlnevet, ami rajta volt, lévén ugye kitépte a kezemből a monitort...

S ha ez még nem lenne elég, meggyanusított azzal, hogy én lemásoltam a gépre a pendrive-ja tartalmát, ergo elloptam az adatokat, mert ő nem először lát számítógépet, és látta a másolási folyamatjelzőt.

Ez a kedves, számtech-guru hölgy, aki szerintem vistát max nálunk az üzletben látott, kicsit benézte a Vistának a címsori folyamatjelzőjét, ami azt mutatja, mennyit olvasott be az éppen megnyitott könyvtárból.

De nem, ő nem ma látott először számítógépet, viszont amikor odaadtuk neki a billentyűzetet, egeret, hogy akkor keresse meg a gépen a fájljait, akkor egy AltGr-es csillagot nem bírt beütni, de vagy ötször nyomott helyette kötöjelet anélkül, hogy bármely más módosító billentyűt lenyomott volna (max a shift-el próbálkozott) valamint a Vista keresőmezőjébe vagy tízszer nyomott entert ugyanarra a kifejezésre, mintha az bármit is változtatna a helyzeten, de nem baj. Biztos jobban ért hozzá nálam.

Müszi kérdi: nos, mi értelme lennem nekem felmásolni a gépre az adatokat, ha utána letörlöm?

Erre a nő, már biztos átmentettem valahova, és utána töröltem le onnan.

Node könyörögve kérem, [káromkodás következik, kisípolás kezdődik] a faszomat se érdekli a tetves kis dokumnetumai, egész nap nem ettem semmit a hajtásban, de arra van időm, és gondom, hogy az ő kis szaros adatait ellopjam[sípolás vége]. Ugyan már.

De hozzá teszi, ha kérem, szívesen odaadta volna őket, de szerinte nem ez a megoldás.

Node kérdem én, mi a francot kezdjek a hülye kis doksijaival??? Mit képzelnek ezek magukról? bár gondolom magából indult ki, mert ő biztos ellopná más adatait... Erről ennyit.

Lévén alaptalan vádjaira nem volt bizonyíték, meg munkatársam is tanusította, hogy még arra sem volt időm, hogy megnézzem mik vannak a pendrive-on, mert már akkor elrántotta a monitort, de ő váltig, a szemembe nézve hazudtolt meg, hogy én felmásoltam az adatait. Node elment.

Én ezután nyugtatóként tartottam vagy 20 perc szünetet az udvaron pólóbban, mert még nem éreztem úgy, hogy idős nőt meg akarok ütni, de ma délután igen.

De szerencsére, még ha hajszálon múlott is, de tudtam uralkodni magamon, és abszolút nyertesen jöttem ki a dologból, és még csak be se szóltam a nőnek.

Üzletevezetőnek mondtam, hogy a nő azt állítja gyakran jár ide, és tény, nekem is ismerős volt a képe, de mondtam neki -az üzletvezetőnek-, hogy ugye nem baj, ha ezek után én nem vagyok hajlantó kiszolgálni ezt a nőt, mert ha mégegyszer ilyesmivel megrágalmaz, én bizisten megütöm. Ő meg mondtam, hogy persze, természetes.

Szóval már előre kaján vigyorral az arcomon várom, hogy mikor hozza megint elém a sors, hogy nekem kellene kiszolgálnom, és akkor az arcába mondhatom, hogy "lesz szíves megvárni egy kollégámat, mert én nem vagyok hajlandó kiszolgálni az alaptalan rágalmazásai és vádaskodásai miatt" majd megyek a következő ügyfélhez, ő meg hadd várjon.

Erre egyik munkatársam: hát még milyen poén lesz, ha mi sem leszünk hajlandóak kiszolgálni :D

Ezután lassan a munka hevében sikerült lenyugodnom, meg még látván, hogy kevesen vannak a délutánosok maradtam is kicsit segíteni nekik, meg rendeltem pizzát, felszeleteltem nekik, mert amúgy tényleg nem lenne idejük még enni se.

Eztán kapott egy telefont az egyik csaj munkatársam, hogy szülei szénmonoxid mérgezést kaptak, éppen mentő viszi őket kórházba… Szóval a hangulat egyre csak fokozódott.

Így már csak annyi maradt, hogy őt elkísértem vonatig, pályaudvaron még megvettem a holnapi vonatjegyemet békéscsabára, aztán hazajöttem, és onnantól meg már a plörkiek tudják :)

Zárszóként csak békés, boldog, kellemes karácsonyt szeretnék kívánni, meg persze boldog új évet is, ami lehetőleg jobb lesz, mint az idei :)

Bocs ha van benne hiba, de ez még ennyi távlatból is indulatmegjegyzés, nincs kedvem átolvasva mégegyszer átérezni ezeket a csodás eseményeket. Kösz :)

a Csend lehet mégis jobban illik hozzám.

… némán kiáltani …

"De ha játszani kell, CSAK ŐSZINTÉN..."

Mostanában ismét hajlandó vagyok szembenézni magammal, és ennek következtében ismét sokminden világossá válik előttem. De ez a bejegyzés csak "kis" mértékben érinti ezt a témát és a rövidebb fajtából való :)

{Bocsánat, mégsem lett az feltétlenül :D }

Csak elgondolkodtam a céljaimon, vágyaimon, mint már megannyiszor. De egyre közelebb jutok a válaszhoz; legalábbis úgy hiszem.

Most, ebben a szent pillantban egy olyan vágyam lángolt fel, amit már régóta szeretnék elérni. Persze ez rajtam is múlik, meg máson is. Amit szeretnék, az nem más, minthogy valaki előtt "álarc nélkül állhassak".

[A most következők könnyen félreérthetőek lesznek, lévén az emberi nyelvek szegényesek a gondolatok leírásához anélkül, hogy több kötetes regényt kellen írnunk egyetlen apró érzelemfoszlány leírásához. Tehát rövidre fogom, és mondhatni aki érti, érti, aki nem, nem. Vagy aki érti, "Hallgat", aki nem érti, az is hallgat.]

Szóval ez az álarc nélküliség nem feltétlen jelenti azt, hogy az illetőnek gondolataim minden rezdülését értenie kell. (Ez nem elvárható, ugyanakkor szerintem előbb-utóbb megkerülhetetlen következménye annak, amit elérni szeretnék. Persze ez kölcsönös dolog.) Ez inkáb azt jelenti, hogy nincs olyan gondolatom, amiről neadjisten hazudni akarnék, vagy akár csak elhallgatni bármely apró szilánkját is. (Hacsak nem a másik jól megfontolt érdeke lenne ez. De ennek meghatározása megintcsak túl hosszú lenne, így gondolat visszaterel a fő témához.)

De, hogy ez "tökéletesen" [ugyebár tudjuk, hogy semmi sem tökéletes, ugyanakkor mégis minden] sikerüljön, még nekem is sokat kell fejlődnöm. Mert van, amit úgymond még magam előtt sem merek vállalni, vagy nem fogadom el, hogy a részem. [Igaz, a napokban hullottak le ismét falak.] Itt olyan, szavakkal le nem írható [épp ezért, most a próbálkozást is mellőzőm] sötétségről van szó [félelemről, gyűlöletről, haragról, perverzióról, egyszóval állatiasságról], ugyanakkor olyan szárnyalásokról, örömről, Boldogságról, amit kimutatni nem lehet [épp ezért nem feltétlenül szoktam próbálkozni] őszintén. Így sokszor félreértenek, pedig csak "keresztül" kellene nézni [látni] a szememen. [Szóval a mértékük...] Tehát ezek olyan mélységek és magasságok, amin az ember még saját magát illetően is megbotránkozik. [Más esetében meg ugye azért, mert valahol legbelül mégis tudja az ember, hogy benne is ott szunnyad ugyanez.]

Továbbá abban is kell fejlődjek, hogy felismerjem, ki az az ember, akinél meg kell próbáljam ezt elérni. Egyrészt a "magam" "védelmében", másrészt senkinek sem jó más "terheit" cipelni. [Akár így, akár úgy.] Mert ha tévedek, mindig egy kicsit jobban begubózok, mint előtte. A hosszan tartó "bezártság" után meg "szabadulási" vágyamtól fűtvén már-már fűnek-fának elmondanám az igazi benső dolgaim. [Ez eleddig ritkán járt köszönettel...]

Ez lenne az én részem... [Illetve a felek egyikének egyik feladata; meg a másiké is, a kölcsönösség jegyében ugyebár.]

A "másik Félnek" ugyanakkor az lenne a "feladata", hogy még ha nem is érti meg teljesen az egyiket, de fogadja el, és bízzon benne. [Mindenek felett, természetesen.] Bízzon abban, hogy az illető nem véletlenül csinál dolgokat. Száz százalék, hogy van rá megfelelő oka, amit még ha jelenleg nem is ért meg vagy lát át a másik, bíznia kell benne. [Mert ez kölcsönös, nemdebár.]

Szóval egyszerűen csak szeretnék egy embert, akivel teljesen őszinte lehetek [és szeretnék én is annyira tisztában lenni magammal, hogy tényleg teljesen őszinte tudjak lenni.] Vagy legalább egy olyat, akivel tényleg el merek indulni.

[Az, hogy ez eddig nem sikerült, tudom, a lehető legteljesebb mértékben [azaz 50%, mert... hogy is mondtam... kölcsönösség] az én hibám.]

De mindez nehéz, mert az emberek álnokok, vagy csak rejtőzködnek, a saját félelemeik miatt. Pedig ha el tunák engedni őket, nem kellene álarcok mögé bújni. [Tudom, ezt magamnak is mondhatom, és mondom is.]

Nos... azt hiszem ennyi... egyelőre ;)

én, te, ő, mi, ti, ők

Ez a bejegyzés akkor kezdett érlelődni bennem, amikor jöttem hazafelé Miskolcról (otthonról), anyukám esküvőjéről. Akkor a tömegben mászkálva hirtelen elegem lett az emberekből. Hét közepére ez heveny emberundorrá és -gyűlöltté fokozódott, majd a boldogságot jobban szeretvén billentettem egyet a gondolataimon, és bár a véleményem nem változik vagy változott az embereket illetően, de inkább jól érzem magam és derülök; a többiekre meg tojok magasról :D

Az elhatározást és a bejegyzéshez némi adalékanyagot pedig egy tekintet adta meg a villamoson. Illetve kettő...

Ha viszont már itt vagyok, kezdem az elején:

Vasárnap estefelé jövök vissza Pestre vonattal. Egy kisgyerekes anyukával, meg egy kisgyerekes valakivel (szerintem nem az anyukája volt a csaj) utaztam egy fülkében, és bár ilyet sajnos ritkán látok, de szívmelengető volt, ahogy a kisemberekkel bántak. Mert tényleg értelmes, kis emberekként kezelték őket. A lényeg ennyi (gyereknevelés témában majd a következő postok valamelyikében), hogy jól éreztem magam az út során (igaz lekéstem az IC-m, pont az orrom előtt ment el :D ).

Tehát megérkezek a keletibe. Mindenki rohan metróra és egyéb tömegközlekedésre. Ebben már elég gyakorlott vagyok, szépen kacskaringózok előre a tömegben, gond egy szál se; csak páran "ijednek" meg tőlem, pedig gondolhatnák, hogy így felmálházva nekem sem célom, hogy bárkinek is nekimenjek, szóval ha ijedtükben nem torpannának meg, fennakadás nélkül slisszolnék is előre, de egy-egy ilyen incidens miatt "újratervezés"-t kell beiktatnom.

Amikor elkezdtem felkapni az agyvizet, az a villamosra való felszállás.

1. Senkinek sem jut ülőhely úgysem, minek tolakodni... a villamos sem indul hamarabb a pirosnál...

2. A vagány baráti társaság elálja az összes olyan helyet, ahova kényelmesen beférnék a cuccaimmal, anélkül, hogy bárkit zavarnék, és még ezen felül is beállnak a "folyosó" közepére...

3. Úgy állnak, hogy még egy vékony ember se férjen el véletlenül mellettük, és persze mindig háttal az éppen érkezőknek; de leginkább megállókban szeretik eltorlaszolni a kijáratot.

4. Minek állnak be a megállóban az ajtó elé??? csak lassabban tud mindenki leszállni, ha előbb egyes oszlopba kell fejlődni, ahelyett, hogy szépen kitódulhatnának.

5. Minek kell elkezdeni felszállni addig, amíg még szállnak lefele éppen?!

Közlekedéshez még: ha lehet mászkáljunk már jobbkéz szerint.

Az emberek kb 60%-a képes erre, a többi bunkót most meg már ha kell, arrébbtaszajtom. Persze nem azzal van a baj, ha egy üres utcán fel alá lődörög valaki, mert lelke rajta, meg én is szoktam. De amikor teljesen ki van használva a járda, és felpakolt emberek is mászkálnak, ne menjen már szembe a forgalommal, vagy ne nézzen hülyén, ha nem vagyok hajlandó kitérni az útjából... Illetve nézzen, legalább van min röhögnöm :D

No, erről ennyit...

Az embergyűlölet másik és legfőbb forrása nálam az, hogy az emberek még önmagukkal sincsenek tisztában...

Reggel belenéznek a tükörbe, és szemrebbenés nélkül azonosítják magukat a rájuk bámuló hústömeggel. Úgy élnek, mintha ezek a lassan rothadó cafatok lennének. Szorgos vagy haszontalan hangyaként rohangálnak fel alá, miközben azt hiszik, hogy ha nehezebben előállítható "játék"-pénzzel játszanak, mindjárt fontosabbak lesznek, vagy hogy az eltelt évek, megfektetett csajok / behálózott pasik számának növekedése egyenes arányban áll az eszesedéssel...

Pedig nagyon nem... és addig ne is próbáljanak engem kioktatni emberi dolgokban, amíg azért rohannak, harsánykodnak, mert nem bírnak ki fél percet önmagukkal összezárva. Mert tényleg, minden percben szól valami, zene, TV és rihiröhi haverok, csak hogy az embernek el ne kelljen mélyedni önmagában. Mert mit is találna... ugyanazt a mocskot, ugyanazt a szennyet, amit másokban oly szívesen gúnyol és becsmérel, kiröhög és megszégyenít... Ettől pedig mindenki megijed, inkább elfordítja a fejét és felerősíti a külső zajt.

De minden hiába, önmagunkkal minden pillanatban együtt vagyunk és csak idő kérdése, hogy felszínre bukjon néhány igazi gondolat. (éppen ezért nem szoktam magamat sem kímélni embergyűlöletes időszakaimban, főleg ha igen mélyen járok)

Én voltam és vagyok eleget egyedül, hogy mindezt lássam magamban is, és megtanultam szembenézni mindezzel. Mélyre szoktam olyankor zuhanni, és nagy csatákat vívok magammal, de ki más nyerhetne mint én, ha merek őszinte lenni magamhoz.

Ennek ellenére nem gondolom magamat túlzottan különbnek bárkinél... legfeljebb annyiban, hogy merek figyelni magamra, és törekszek arra, hogy akár egy picit is, de jobb legyek, mint amit éppen bírok, pusztán önmagamért, hogy jobban ismerjem magam, őszintébb lehessek magamhoz, és ezáltal másokhoz. A lényegem meg úgysem változik, mert ha 22 év alatt legbelül ugyanaz maradt mint aki voltam világéletemben -a koraérett, kiégett, de *mégisnagyonkisgyerek*- akkor szerintem már maradok is az, és ez is a szándékom :))

Bocsánat, de fáradok ezért "rövidre" fogom zárni a témát :( De a befejezésig még elevickélek :)

Szóval a villamoson is szoktam figyelni az emberek tekintetét (meg mindehol persze) és a legtöbben nem szeretnek más emberek szemébe nézni... újabb mókám, hogy a napszemüvegen keresztül is csakazértis megkeresem a szembogarát, vagy ha olyan jó, hogy mégsem látom rajta keresztül, akkor nézem a magamét a szemüvegben :D Kicsit elkeserítő látni az ürességet és bizonytalanságot, valamint egyéb kevésbé kellemes és szalonképes dolgot az emberek tekintetében, de én mégis szeretem fürkészni őket.

Mert mégiscsak a szem a lélek tükre, és igazán megismerni valakit csak a szemébe nézve lehet. Abban a csillogásban lapul az a valami, ami tényleg mi vagyunk.

És ez az, ami számít, ez az, amit keresek. Olyan emberek, akik tényleg engem látnak, akik tényleg engem szeretnének látni. Aki nem, azt elég hamar kiszúrom, és berakom a megfelelő dobozkába, ahonnan minden további nélkül ki lehet mászni, ha bizonyít; mindezzel csak magamat biztosítom, hogy tudjam, mi az a maximum, amit egyesektől várhatok... mert sérültem már eleget magam és mások miatt és inkább csalódok pozitívan :)

És amiért ez hozzácsapódott a posthoz: ma, melóba menet, a villamoson láttam egy korombeli csajt akivel egyszer összenéztünk, majd mégegyszer. És a furcsa az volt, hogy nem nézett sehova máshova, csak egyenesen a "szemem mélyére"; elsőre és másodjára is... nem volt abban a tekintetben semmi különös, semmi üzenet vagy ilyesmi... csak Rám nézett és kész... furcsa volt, és persze jól esett

Asszem ennyi gombolyodott mára; aviszontolvasásra, jóccakát meg ilyenek ;)

Egy emlék a múltból...

Egy régi darab, nagyon régi... csak eszembe jutott... 2005 áprilisából...

Csendes őrület

Hogy ki vagyok én? Ezt kérded?
Válaszom nincs, tudhatnád már;
Nincs, és soha nem is volt tán.
Felelet sincs, csak sejtések,

Homályos ábrándok, vagy épp
Kósza, derengő merengés,
Mit elmos kínzó felejtés,
Ha már összeállna egy kép,

Miről azt hittem, hogy igaz,
De csak egy lelketlen lárvát,
Értelmetlen, bűnös lármát
Látok benne. És nincs vigasz,

Mi kétségem enyhítené,
Mert szilárd öntudat nélkül,
Ha összeroppanok végül,
Lesz-e, ki megemlítené

Régen elfeledett nevem,
Ha szó esik egykor-voltról,
Dicső vagy kárhozott holtról?
Hisz lassan elvesztem fejem,

Mert nem tudom, hogy ki vagyok,
Mindössze annyit, hogy érzek,
S így szívemen át vérzek,
De tán egyszer választ kapok...

Üres 1.

[...] Egy fehér szobában ébredek. Minden makulátlanul fehér. A falak, a bútorok, a tárgyak és a lámpa is fehéren világít. De lehet, hogy nem is világít. Nem tudom eldönteni, mert a fény mindent egyenletesen betölt. Nem ragyog, nem is világít igazából, csak egységes mattsággal jelen van mindenhol úgy, hogy mindent tökéletesen lehessen látni.

Lehet, hogy álmodok? Hiszen a dolgok tapintása, a levegő érintése, a hangok, minden olyan tompa, semleges... Már-már csak tudom, hogy olyanok amilyenek, de nem keltenek semilyen érzetet. Ugyanakkor tudom, hogy nem álmodok. Hiszen mindenről világos tervem van, és azt is tudom, mi történt a múltban. Mindent kristálytisztán látok... ekkor veszem észre, hogy valójában mindennek van színe, csak az is leginkább olyan seszín, érdektelen, akár fehér is lehetne...

Aztán felöltözök, kimegyek a fürdőbe. Megnyitom a hidegvizes csapot, kifolyatom arcmosáshoz, és bár tudom, hogy jeges a víz, nem érzek semmit. Még csak egy kicsit sem borzongok meg. Fogmosás után irány vissza a szobámba készülődni mert menni kell melóba...

Vagy nem is kell? De tegnap mentem, meg előtte végig a héten. Sőt, már majdnem két éve minden hétköznap megyek. Már megszoktam. Végülis miért ne mennék, még fizetnek is érte. Felveszem hát a táskámat és indulok.

Kifelé, az előszobában egy emberrel találom szembe magam. Ismerős az arca. Ha minden igaz, a lakótársam. Vagy nem? De végülis mindegy. Köszön, én is köszönök, majd kimegyek és becsukom magam után az ajtót.

A lépcsőház is ugyanolyan semleges. Leballagok a lépcsőn, ki az utcára, a napra. De a nap is ugyanazt a fényt ontja magából, mint minden más. Talán egy kicsit világosabb. Lehet, hogy felhők mögött van? Vállat vonok, balra fordulok, megyek pár métert, majd jobbra, aztán hosszan egyenesen. Pár úttesten át, és ott is vagyok a villamosmegállóban.

Közben látok sok embert. Topognak, bámészkodnak, sétálnak, rohannak, autót vezetnek, kerékpáron sietnek dolgukra. De mind egyforma. Hiába kisebb, nagyobb, vékonyabb, vastagabb, szőkébb, vörösebb, vigyorgós, mogorva, idős vagy fiatal. Mind csak "igyekszik" valahová. De szerintem egyik se tudja, hogy miért. Annyit mondanának, hogy "El kell intéznem ezt vagy azt az ügyet.", "Vásárolni kell a vasárnapi ebédhez.", "Csak bóklászok, mert nincs jobb dolgom." vagy "Közöd?". De miért teszik mindezt? Ugyanazért, amiért én megyek dolgozni. Megszokták, hogy ez a dolguk. Rutin, kötelesség, elvárás.

Szóval a megállóban várok. Jön egy 4-es, az nem arra megy, amerre nekem "kell", szóval várok tovább. Addig is nézhetem a szürkésfehér forgatag kavargását.

Nemsokára jön a 6-os "kombínó". Felszállok, előlről a harmadik ajtó, bal kéz felé a forgó távolabbi fele, menetirány szerinti bal oldal, a két kapaszkodó között. Itt végig tudom állni az utat anélkül, hogy fogódzkodnék vagy nekitámaszkodnék valaminek. Mindenki benyomakodik, megverekednek az ülőhelyekért vagy belecsimpaszkodnak valamibe, valakibe.

Elindulunk, a tömeg megbillen, majd visszaegyenesedik.

Újságot, könyvet olvasnak, egymásnak magyaráznak ezt-azt fontoskodva, vagy zenével a fülükben esetleg anélkül, üres tekintettel bámulnak a semmibe vagy éppen ide-oda pillantgatnak.

Csak én fürkészem az arcokat. Megszokásból persze. Talán keresek valamit, vagy valakit. A szemekben egy érzést, egy gondolatot. Valamit, ami más...

Aztán egyszercsak észreveszek egy arcot. Egy átlagos arcot, rajta egy átlagos mosollyal. Mégis történik valami. Mintha hullámokban megvonaglana a valóság, megrázná magát, hogy felfrissüljön.

Hirtelen minden más lett. Egy kedves kisgyerek arcát látom, amint tágra nyílt szemekkel figyeli az őt körülvevő világot, őszinte mosllyal az arcán. Még minden tele van csodával számára...

Ahogy körbenézek én is észreveszek érdekes dolgokat. Egy könyv az egyik utastársam kezében, amit mindig is meg akartam venni, egy érdekesen gyönyörű arc bájos mosollyal vagy épp kétségbeesett merengéssel, vagy csak egy szép, illatos fehér rózsa a mellettem álló kezében. A mindennapok apró csodáiból néhány.

Úgy érzem most egy kicsit tényleg felébredtem.[...]

Álom vagy valóság?

Ma hajnalban volt egy érdekes álmom. Igaz nem az első, az ilyen fajtából, de eddig ez volt a legvalósághűbb. Bár igazából nem is tudom, hogy álom-e, vagy valóság...

Azért ez a vacillálás, mert nem jellemző rá az álmok tipikus homálya, érzet szerűsége, hanem erőteljesebb, hogy úgy mondjam. (Valamint még valami, de erről a végén.)

Itt az új albérletben álmodtam először ilyet. Általában késő este, de volt rá példa, hogy délutáni el-elszenderedés alatt többször is egymás után. Az álom pedig a következő:

Arra az érzésre "ébredek", hogy valaki van a szobámban, vagy figyel, de nem látom ki vagy mi, mert pont olyan szögben fekszem. Ezután eleinte pánikszerű rettegés fogott el, mostanában inkább csak enyhe aggodalom.

A félelem abból is fakad, hogy ilyenkor megpróbálok villanyt gyújtani, vagy felülni, hogy megnézzem ki, vagy mi az, aki figyel. Ilyenkor jobbára nem bírok megmozdulni, akármennyire erőlködök. Legfeljebb néhány centire tudom mozdítani a kezem, vagy kicsit felemelni a fejem. De egyébként olyan érzésem van, mintha minden egyes porcikám szorosan az ágyhoz lenne kötözve. Általában akkor szoktam felébredni, amikor félelmemben megpróbálok hangot kiadni, vagy már-már kiáltani, de az sem megy.

A legutóbbi ilyen álmom viszont kicsit más és több volt, ezért is születik e bejegyzés.

Szintén úgy kezdődött, hogy azt érzem figyelnek. De most egy hang, amit a fejemben hallotam, viszont olyan hangosan, és meglepően tisztán, mintha valaki a szoba másik feléből beszélne hozzám. Egy idős nő hangja volt, aki azt mondta, hogy a szemközti függőfolyosón álló másik öreg nő figyel.

Ekkor egy pillanatra mintha az ő szemével láttam volna (lévén hang alapján nagyjából az ablak előtt állhatott), az ablakon kinézve egy olyan öregasszonyt vettem észre, akiből az ember kinézné, hogy rosszindulatú boszorkány, pedig nem feltétlenül tűnik annak.

Ezután visszakerültem a saját nézőpontomba, és teljesen éreztem minden porcikámat. A beáramló hűvöst, ahogy a lábam az ágy keretéhez ér, a plédet magamon, és hirtelen eluralkodott rajtam az ismerős érzés, hogy nem bírok mozdulni.

Ekkor ilyedtemben sikerült félig felülnöm. Meg akartam pöckölni ugyanis az egeret, hogy bekapcsoljon a monitor, és kicsit világos legyen. De félúton alig legyűrhető visszahúzó erőt éreztem. Most viszont nem akartam feladni, mindent beleadtam. A vége nagyjából az lett, hogy sikerült úgy ahogy felülnöm, a fejemet és a vállamat a falnak támasztva (ezt is tisztán éreztem). Ekkor próbáltam nyújtani a kezem az egér felé, és még tovább előredőlni, hogy rendesen elérjem. Habár innentől már képtelenségnek tűnt bármiféle további mozdulat, mégis már majdnem elértem az egeret.

Ekkor nem bírtam tovább, és hanyatvágódtam. Próbáltam ismét felülni, de már úgy éreztem nincs erőm. Kacagást / kuncogást hallottam az ablakon kívülről és felébretem. Azaz inkább megszűnt a bénultság érzés, és egy pislantás után kicsit tisztábban is láttam. Illetve mintha hirtelen kicsit világosabb lett volna. Ezután minden gond nélkül felültem, megpöcköltem az egeret, megnéztem mennyi az idő és próbáltam aludni tovább.

Amíg teljesen el nem aludtam volt egy-két olyan érzésem, hogy megint kezdek ebbe a mozdulatlanságra kárhoztatott állapotba csúszni, de egyszercsak óracsipogásra ébredtem.

Zárójeles megjegyzésként a végére: ha valahogy el kéne képzelni a "testenkívüli élményeket" akkor én így írnám le. Főleg mert a ma hajnali állapotomban úgy éreztem hiába sikerült majdnem felülnöm, és nekitámaszkodnom a falnak az érzékeim szerint, azt is éreztem, hogy ezzel egyidőben mozdulatlanul fekszek.

Szeretet vagy szerelem?

Ebben a postban megpróbálom leírni mit jelent számomra ez a két szó. ** Azt hogy mennyire mást jelentenek, még ha hajlamosak is vagyunk néha már-már szinonímaként kezelni őket. Szerintem azonban a legjobb esetben is csak rokonértelműek, de inkább csak mi emberek nem szoktuk tudni, hogy mit is érzünk igazán.

Számomra a szerelem kevésbé fontos, abból a szempontból, hogy szerintem inkább csak fizikai vágyat takar. Egész pontosan vágyat a másik megszerzésére és birtoklására, az állati ösztönök fellángolása miatt. Éppen ezért elég csúnya másfajta érzelmeket szokott szülni. A beteges féltékenységet, amikor legszívesebben már annak is elválasztanánk fejét a testétől, aki csak rá mer nézni a szerelmünk tárgyára, legyen akárki ez a másik ember. A birtoklási vágy félelemet is szül, ami irracionális teóriák kiötlésére késztet minket. Kombinálunk, összeesküvés elméleteket gyártunk magunk ellen, és a boldog szerelem helyett hamar a poklok poklában találjuk magunkat saját hülyeségünk miatt. Ez az érzés önmagában ritkán vezet jóra (kivéve azok számára, akik szeretnek szenvedni, vagy nincs problémájuk az egyéjszakás kalandokkal).

A másik oldalon ott áll a szeretet, ami a szerelem egyszerű "durvaságával" szemben annyi színben tud pompázni, ahány emberi kapcsolat csak létrejöhet. Szeretni rengeteg módon lehet. Másként szereti az ember a családtagjai, másként a barátait és ugyancsak másként azt, akivel úgy érzi, egy életet -vagy többet- el tudna tölteni. De mint írtam, minden egyes embert is másként szeretünk, sőt még egy adott embert is szerethetünk sokfélképpen.

De mégis mi köze van egymáshoz az érzelmek eme sokszín kavalkádjának. A közös mindben, amitől a szeretet Szeretet lesz, az a másik elfogadása. Amikor úgy tudjuk szeretni, ahogy van; pontosan úgy, nem ha mondjuk izmosabb, vékonyabb, szőke, barna, harsányabb, megfontoltabb lenne. Ha tudjuk minden és mindenki mástól függetlenül értékelni és nem hasonlítgatjuk máshoz, hiszen mindnyájan egyediek vagyunk természetünkből adódóan. (Ugyanakkor igaz sajnos (még ha közhelyes is), hogy mostanában divat a nagy egyénieskedésben, hogy egyszín, szürke masszává formáljuk magunkat.)

A szeretet a legnemesebb érzés, az egyetlen olyan, mely ki nem húnyhat, a legnagyobb nehézségek is csak megsokszorozzák erejét. Nem lehet kicsit, vagy nagyon szeretni. Vagy szeretünk valakit, vagy nem...

És bár ez a csoda midnennapjaink része lehetne, mégis sokszor összekeverjük, összetévesztjük egyéb érzéseinkkel. Mondhatnám példának a tiszteletet, megbecsülést, hálát, szimpátiát, de legtöbbször sajnos mégis a szerelemmel. Pedig ha felismernénk a különbséget, sok fájdalomtól megkímélnénk magunkat. Ha pedig a szerelem mellett szeretni is tudnánk az lenne az igazi.

A szerelem ugyanis múlandó, nem alapja egy életre szóló kapcsolatnak. Hol fellángol, hol csak pislákol, néha teljesen ki is húnyhat egy időre, hogy mindent elemésztő tűzzel lobbanjon fel újra, és ha nem vigyázunk mindent felemészt ami értékes az életünkben. A szerelem forró, vad, zabolátlan lobogásában még a szeretet apró csíráját is képes háttérbe szorítani, és örökre megmérgezni kapcsolatokat a "mellékhatásai" által.

A szeretet ugyanakkor folyamatosan és szelíden ragyog a békeidőkben, engedi, hogy más fényt is észrevegyünk, hiszen tudja, el nem múlhat, ki nem fakulhat, csak erősödhet. Ha pedig árnyak vetülnek életünkre a szeretet ragyogása, békés, enyhet adó fénysugara vezethet minket ismét a világosságba. De ez csak akkor lehetséges, ha tudunk szeretni, ha ténylegesen szeretünk is és ha el is merjük és tudjuk fogadni a szeretetet.

Ez a másik problémája az embereknek. Ki vannak szomjazva a szeretetre, mégis mikor megkapják, félreértik a dolgot korábbi rossz tapasztalataik miatt és birtokolni akarják. Pedig nem lehet, és nem is kell. Aki megpróbálja ketrecbe zárni a szeretetet, ezt a legnagyobb becsű vándormadarat, attól a legfurmányosabb zár és bilincs ellenére is könnyűszerrel elrepül.

A másik véglet pedig az, amikor az ember mindent eltaszít magától, ami csak kicsit is hasonlít a szeretetre, mert úgy gondolják sebezhetővé válnak általa. Tény, hogy az ember hajlamos aggódni azokért, akik fontosak számára -én is szoktam, nem is kicsit-, de ezt lehet rendesen is kezelni. Főleg ha az ember tud optimistán élni. De ez már egy másik post tárgya lesz.

Egyelőre ennyit a témáról, de később lehet, sőt valószinű, hogy még gombolyítom tovább.

**Számomra régi téma, de hogy bejegyzés született belőle, az Liliommal folytatott eszmecseréimnek köszönhető:)

Kiegészítés: nincs bajom a szerelemmel, sőt, de jobb szeretem akkor átadni magam neki, ha társul hozzá szeretet is, amivel felül lehet kerekedni a negatív mellékhatásain. Mert így lehet igazán, teljes valójában kiélvezni :)

Családi állapot, avagy ez és az a rokonságról

A következő bejegyzés annak örömére születik, hogy a minap megtaláltam édesapámat iwiw-en, akit már bő 10 éve nem láttam. Lássuk, hogy is van ez…

A történet még egész pici koromban kezdődik, kb ovodás lehettem. Akkoriban váltak el ugyanis az édesszüleim.

Ekkor volt egy időszak, amikor bátyám apukámmal élt, én meg anyukámmal, aztán egyszercsak bátyám is hozzánk került. Ebben az időben apukám még keresett suliban, meg egyébként, és néha találkoztam is vele.

Aztán anyukám ismét megházasodott -ennek csakugyan válás lett a vége. Ekkor már nem nagyon keresett apukám, de másfajta családi problémák miatt nemsokára úgyis elköltöztünk Miskolcról Dunántúlra -innen ered a család egyik fele, a másik meg a keleti országrészből-, úgyhogy a találkozás esélye közel nullára csökkent. Persze egy igazi apa véleményem szerint valamilyen módon még így is próbálta volna tartani a kapcsolatot…

Amikor az utolsó holmikat vittük az új házunkba, akkor találkoztam utoljára személyesen apukámmal. Ekkor voltam olyan 11 éves. Ám ez is csak egy rövid találka volt, mert csak útközben álltunk meg egy Penny Market parkolójában az esemény kedvéért.

Ezután legközelebb akkor hallottam érdemlegeset róla, amikor bátyám esküvője volt. Akkor el akarta kérni a telefonszámunkat, hogy majd megkeres minket, de persze abból sem lett semmi.

Az iwiw-es profiljára anyukám hívta fel a figyelmemet, talán szerda éjjel. Azt írja azért van fent, hogy megtalálja a rokonságát… Ha már jó egy éve fent van, és közös ismerősünk is van, hogy a ***ba "nem talál meg"…

De sebaj, én jóhiszemű vagyok, és arra tippelek, hogy "nem mer" bejelölni. Még várok valameddig, aztán egyszer csak ráírok, hogy "Na, mi a helyzet fater?"… vagy valami hasonlót :D Azért bevallom kicsit kíváncsi vagyok, hogy hogyan jött neki, hogy ránk se bagózik… Haragudni nem haragszom, mert valami külső, vagy belső oka biztos volt rá… Ha meg csak annyi, hogy nem is érdekelte, akkor se haragszok, csak "érdekes" értékrendű embernek fogom tartani…

Most egyébként iwiw szerint Székesfehérváron lakik. Én jelenleg Pesten, de néha megtalálható vagyok Miskolcon is. Ott lakik ugyanis anyukám, aki lehet, nemsokára kiköltözik Németországba. Nagypapám -az egyetlen még élő nagyszülőm- Békéscsabától nem túl messze, Magyarbánhegyesen. Bátyám szintén Budapesten. Egyéb rokonok laknak Miskolcon és környékén, Várvölgyön -innen származnak nagypapáim-, Keszthelyen, és Balatonfűzfő környékén is.

Ez a szétszórtság szebbnél-szebb családi viszályok és egyéb problémák következményei, amik már inkább egy "Életem regénye" című könyvbe illenének. Nem is nagyon blogtéma, meg -igaz unalmasnak nem unalmas- nem is akarok másokat fárasztani a régmúlt problémáival. Személyesen viszont szívesen beszélek bármiről, mert ezeket már sikerült feldogoznom, és elpakolnom a maguk helyére. Elvégre ezektől az élményektől lettem az, aki vagyok. Magammal meg egész jól kijövök :D

A viszont olvasásra! :)